x Prológus x
2015. január 9., péntek, 10:06
x Elena szemszöge x
- Elhitted, csillagom. Most pedig szépen velem jössz. - vigyorgott rám, szemeimből pedig elkezdtek ömleni a könnyek.
- Ne csináljon velem semmit.. Kérem.. - remegett a hangom a félelemtől.
A férfi csak jóízűen felröhögött, majd beráncigált egy fekete, sötétített ablakos kocsiba, én pedig hagytam magam. Beült mellém, ezzel arrébb lökve engem, majd becsapta az ajtót, és előrehajolt a sofőrhöz.
- Menj mielőtt észrevesz valaki. Indíts már, te idióta! - lökte meg a vállát az előbb említett személynek.
- Ki ez a csaj? Te elraboltad? Normális vagy? Ezért kellett a kocsim, apa? Hé, jól vagy? - nézett hátra a fiatal sofőr.
Ezek szerint a srác a fia. Így első látásra 20 körül lehet.
- Engedjenek el! Segítség! Valaki! - kezdtem el kiabálni, hátha valaki meghall.
- Kuss már, te cafka! Vagy meg is kötözzelek? - üvöltött rám a fickó.
- Te teljesen hülye vagy? Engedd már el! - szállt ki a kocsiból a fiú, láthatólag segíteni akart nekem.
- Louis, én a helyedben nem tenném. - húzta félmosolyra a száját az apuka, és a kabátzsebéből előhúzott egy puskát, amitől kihagyott egy ütemet a szívverésem.
- Menj.. Menj innen. - néztem a srácra könyörögve.
A fiú tekintete szinte égette apjáét. Egy kis habozás után visszaült a volán mögé, és kinyitotta a kesztyűtartót, le sem véve a szemét a fegyverről. Elővette a pénztárcáját, kotorászott benne egy kicsit, majd kihúzott belőle pár papírpénzt.
- Oké. Mennyit adjak, hogy elengedd? - sóhajtott szaggatottan, a férfinak szegezve a kérdést.
x Egy órával korábban x
- Akkor mit hozzak a boltból? Tej, kenyér.. Van még valami? - sétáltam oda anyukámhoz, aki a nappaliban ült, az esti híradót nézve a tévében.
- Nem, más nem kell. De siess, mielőtt bezár. Mindjárt nyolc óra. - nézett rám, majd fejével az ajtó felé bökött, hogy induljak.
- Jó megyek már, megyek. - nevettem fel, majd leemeltem a fogasról a fekete bőrdzsekimet, és a táskámat át téve a vállamon, elindultam kifelé.
Anyukám a díványon ülve még intett egyet, majd tovább nézte az adást.
Az utcára kiérve megborzongtam a hideg szélben, és összehúztam magamon a dzsekimet. Észrevettem, hogy kezd sötétedni, így sietősebbre vettem a figurát. Már éppen az áruházhoz értem, amikor elkezdett szitálni a hó, így gyorsan besiettem az épületbe. A boltban megvettem a szükséges dolgokat, majd fizettem a kasszánál, és a kijárathoz sétáltam. A visszafele utat gyorsabbra terveztem, mint az odafele vezetőt, ugyanis a hó szitálás pár perc alatt szinte hóviharrá alakult. Azon kaptam magam, hogy már-már futok, amikor valaki elém vágott.
- Bocsánat, nem akartam. - próbáltam a hóviharban kivenni az elöttem álló személy körvonalát.
- Nem te voltál. - hallottam meg a férfihangot. - Én voltam.
- Nagyon sajnálom mégegyszer, de nekem most mennem kell. - próbáltam az erős szélbenmegereszteni egy mosolyt.
- Azt kétlem. - nevetett fel a fickó, és elkapta a karomat. - Velem jössz magadtól, vagy én rángassalak el?
- Micsoda? - ráncoltam a szemöldökömet, majd megpróbáltam kiszabadítani a karomat az erős szorításból, ami egyre szorosabb lett. - Ez valami vicc? Hé, engedjen el!
- Szóval az erőszakot választod. Nekem megfelel. - vigyorgott rám.
- Akkor mit hozzak a boltból? Tej, kenyér.. Van még valami? - sétáltam oda anyukámhoz, aki a nappaliban ült, az esti híradót nézve a tévében.
- Nem, más nem kell. De siess, mielőtt bezár. Mindjárt nyolc óra. - nézett rám, majd fejével az ajtó felé bökött, hogy induljak.
- Jó megyek már, megyek. - nevettem fel, majd leemeltem a fogasról a fekete bőrdzsekimet, és a táskámat át téve a vállamon, elindultam kifelé.
Anyukám a díványon ülve még intett egyet, majd tovább nézte az adást.
Az utcára kiérve megborzongtam a hideg szélben, és összehúztam magamon a dzsekimet. Észrevettem, hogy kezd sötétedni, így sietősebbre vettem a figurát. Már éppen az áruházhoz értem, amikor elkezdett szitálni a hó, így gyorsan besiettem az épületbe. A boltban megvettem a szükséges dolgokat, majd fizettem a kasszánál, és a kijárathoz sétáltam. A visszafele utat gyorsabbra terveztem, mint az odafele vezetőt, ugyanis a hó szitálás pár perc alatt szinte hóviharrá alakult. Azon kaptam magam, hogy már-már futok, amikor valaki elém vágott.
- Bocsánat, nem akartam. - próbáltam a hóviharban kivenni az elöttem álló személy körvonalát.
- Nem te voltál. - hallottam meg a férfihangot. - Én voltam.
- Nagyon sajnálom mégegyszer, de nekem most mennem kell. - próbáltam az erős szélbenmegereszteni egy mosolyt.
- Azt kétlem. - nevetett fel a fickó, és elkapta a karomat. - Velem jössz magadtól, vagy én rángassalak el?
- Micsoda? - ráncoltam a szemöldökömet, majd megpróbáltam kiszabadítani a karomat az erős szorításból, ami egyre szorosabb lett. - Ez valami vicc? Hé, engedjen el!
- Szóval az erőszakot választod. Nekem megfelel. - vigyorgott rám.